Volt idő, amikor valamiért nem éreztem magam biztonságban egy hidon keresztül menve, mert félelemmel töltött el a nagy vizfelület látványa.
Ma már másképp nézek a hidakra. Arra koncentrálok
amit képvisel. Az összeköttetésre a két part lakói között, arra a segitségre amit azoknak az embereknek ér, akik a céljuk felé haladnak át rajta. Hiiiid- hogy hiányzik most a billentyűzetemből a hosszú i. Hidak melyek összekötnek szárazföldeket, országokat, barátokat.
Hidak, melyek magukban hordozzák a lehetőséget új utak, új tájak, új emberek megismeréséhez, új barátságok kialakitásához. Hidak, melyek elvezetnek az ismeretlenbe, hogy onnan ismerősként térj vissza. A hidak ma már számomra kapcsok egy új élményhez, egy új üzlethez.
Amikor 1999-ben a Nato Szerbiában lebombázott néhány hidat, nekünk akkor egy alkalommal egy ponton hidon kellett keresztül menni, amelyik az én szememben valahogy bizonytalanul lebegett a viztükör felett. Néztem az emberek arcát, amint lépésről lépésre, vagy nagyon lassan haladva járműveikkel, haladtak át szótlanul azon a hidon, amelyiken mi is a lehetőséget és a termékeket juttatuk el olykor az óvóhelyekre. És ez azoknak az embereknek a reményt jelentette.
Azóta a hidakra, álljanak bárhol, hálával tekintek, s szivesen fényképezem őket, még ha nem is mindig művészi a felvétel. Ki tudja hány ember kel át rajtuk reménnyel telve...
üzlethez
hogy
